Dr Whitman eredeti hozzászólása
Sikerült végigjátszanom és leírnám a tapasztalataimat. Számomra 5 év óta még mindig töretlenül a 2013-as Tomb Raider jelenti a videójátékot. Azóta rengeteg más kiváló címmel játszottam már, de a szívemben mindig az első helyen marad. Éppen ezért nagyok voltak az elvárásaim a folytatásokkal is. A Rise tudta tartani a színvonalat és bár a története kevésbé volt meggyőző, de Szibéria havas vadonja, a bizánci romok és a világháborús létesítmények olyan élvezetes hátteret adtak neki amiben nagyszerű volt kalandozni. Sokan kritizálták azonban őket hogy túl sok az akció, egy Tomb Raider-nek inkább a felfedezésről kellene szólnia mint a fegyverropogtatásról. Úgy tűnik hallgattak is rájuk mert a Shadow-ban az eddigiekhez képest jóval kevesebb a harc és azok többsége is megoldható lopakodással vagy egyszerűen azzal hogy a bokrokban sunnyogva elkerüljük az összetűzéseket. Ezzel talán nem is volna baj, hiszen embere válogatja hogy milyen játékstílust kedvel. De talán túlságosan is behúzták a féket, megtörték azt a sodró lendületet ami eddig a rebootot jellemezte. Mindennél nagyobb hangsúlyt kapott azonban a környezet, a hangok lenyűgözőek, szinte elhiszed hogy valóban egy dzsungelben vagy. A TR sosem volt egy nyitott világ, de azért kellően nagy mozgásteret hagytak, de sajnos itt ez kevésbé érvényesül, valójában egy csőjátékot kapunk, pont olyan mint a Witcher első részében a mocsár. Csak bizonyos útvonalakon haladhatunk, nem mehetünk be a fák közé emiatt a dzsungel nem nyújthatja a felfedezés izgalmát sem, helyette inkább bezárva érzed magad. Pozitívum viszont a challenge tombok kidolgozottsága, jól ötvözték a platformelemeket a logikai feladványokkal, bár egyik sem túl nehéz. A történet is igazodik a játékmenet visszafogottságához, elengedi a kezed, nem túl ingerlő, alibi szaga van, Dominguez pedig az eddigi leggyengébb főgonosz. Hiányzik belőle az a karizmatikusság mint Mathiasból, nincs meg benne az az érzékenység és küldetéstudat mint Konstantinban, valójában alig tudunk róla valamit, sokkal inkább tűnik egy helyi kiskirálynak mint a félelmetes és ősi Trinity rend vezérének. De csak hogy valami jót is mondjak a történetről, igazán tetszett a drámaiság, aminek bár nem sok köze volt a fő cselekményhez, de cserébe végre bepillantást nyertünk Lara lelkébe. A Jonah és Unuratuval való beszélgetések, a visszaemlékezések emberivé és esendővé teszik Larát. Átérzed a fájdalmát amit az apja elvesztése miatt érez, a Yamatai és Kiteshben átélt szörnyűségek is rajta hagyták nyomát. Traumatizált ember, lelkibeteg, nem tudja mihez kezdjen az életével, még a világ újabb megmentését is csak félszívvel végzi. Ha nem lenne ott Jonah hogy időnként felrázza még azt is elhinném hogy feladja a harcot. Az egész játék ezt a belső bizonytalanságot tükrözi. Az első részben csak a túlélés számított, a másodikban hogy igazságot szolgáltasson az apjának, itt pedig elveszettnek látjuk. Szóval vegyesek az érzéseim, tetszett is meg nem is, majd ha lesz magyarítás mindenképpen előveszem újra mert a dokumentumok, a sok olvasnivaló megvilágíthat néhány fehér foltot és kerekebbé teheti az amúgy gyengécske történetet.
A kérdésedre nagyon egyszerű a megoldás: telepítsd egyből az SSD-re, és akkor nincs több felesleges vacakolás utána, és gyorsabban is fog betölteni.
Az Invitel már régóta ígéri az opto kábel kiépítését de máig sincsen.
Nemsokára lejár a két éves hűségidő, és áttérek a kábel TV-s internetre, az lényegesen gyorsabb.
Válaszol idézettel
